Éles Anett

Hullik, csak hullik…

Madárka billeg a hűs avarágyon,

elsuhan, megpihen szilvafa ágon,

a csodaszép éneke mennyekig ér,

és hullik, csak hullik a sárga levél.

Bronzhajú bokrok becézik a fákat,

vérvörös napkorong fest aranyágat.

A pillanat lebben: az erdő mesél,

és hullik, csak hullik a sárga levél.

Szívdobbanásokkal lüktető percek

emlékét őrzik a hallgatag kertek,

és harmatcsepp könnyeket szárít a szél,

mert hullik, csak egyre a sárga levél.

Az órák folyton csak sietnek messze,

nappal után lomhán baktat az este,

a sok csodás pillanat messze kísér,

de hullik, csak hullik a sárga levél….

Hogyha majd egyszer ősz alkony hoz árnyat,

hó lepi majd be a szilvafa ágat,

egy apró kis sírhalmon a szél zenél,

s békében szunnyad ezernyi levél.