Éles Anett
Hullik, csak hullik…
Madárka billeg a hűs avarágyon,
elsuhan, megpihen szilvafa ágon,
a csodaszép éneke mennyekig ér,
és hullik, csak hullik a sárga levél.
Bronzhajú bokrok becézik a fákat,
vérvörös napkorong fest aranyágat.
A pillanat lebben: az erdő mesél,
és hullik, csak hullik a sárga levél.
Szívdobbanásokkal lüktető percek
emlékét őrzik a hallgatag kertek,
és harmatcsepp könnyeket szárít a szél,
mert hullik, csak egyre a sárga levél.
Az órák folyton csak sietnek messze,
nappal után lomhán baktat az este,
a sok csodás pillanat messze kísér,
de hullik, csak hullik a sárga levél….
Hogyha majd egyszer ősz alkony hoz árnyat,
hó lepi majd be a szilvafa ágat,
egy apró kis sírhalmon a szél zenél,
s békében szunnyad ezernyi levél.