Éles Anett

Hetvenöt

Csak nézte a gyertyákat.

Lobogó fényükben lustán

nyújtózkodtak az esztendők,

órák, percek és hónapok.

Gyermekévek játszottak

a téren, megkopott iskolapad

álmodta vissza a könyvek illatát.

Voltak kudarcok, küzdelmek,

nyertes csaták, bimbózó

szerelmek tavaszillatú emlékei

álldogáltak a kapualjban,

vágyakozva gondoltak

a végtelen, örök nyárra.

Az évek sorakoztak,

majd egyre többen lettek.

Gyermekek, unokák fogták

dolgos, meggyötört kezét,

melybe az évek karcoltak

sok apró barázdát,

ahogy arcán is szelíd

ráncokba szaladt össze

megannyi boldog pillanat.

Hetvenöt. Soknak tűnik,

de oly kevés, hisz elrepült,

ahogy gyermek kezéből

a színes szappanbuborék

ezer színével az ég felé,

hogy aztán soha ne jöjjön vissza.

Az ifjúság hirtelen őszbe fordult,

az évek táltosként szaladtak,

de lelke mezején nyílnak még virágok,

mert ott sohasem hervadnak el.

Illatosak, szépek. Hetvenöt.

Könnycseppek szaladtak

végig az arcán, ahogy a gyertyákon

csorgott le forrón a viasz,

szemében tündökölt a lángja,

s az egyszervolt szappanbuborék

minden színe és aranykarátja

ott lobogott csendben

a gyertyák fényében.