Éles Anett

Egyedül

Patakban fáradt nap fénye csillan,
indul a reggel, s vacogó kabát
ringatja gyermekét lassan a parkban,
és álmodja vissza rég otthonát.

Kakaó melege száll,  ahogy érzi
a gőzölgő zsemléknek friss illatát,
hallgat a csöndben, és mint aki félti,
szorítja magához a csöppnyi fiát.

Régmúlt időket idéz meg a hangja,
de sóhajba fullad a keserű szó,
fáj még a lelke, de nincs, aki hallja,
őszülő fejére lehullik a hó.

Vézna karjával egy sálat ölelget,
nincs benne senki, csak összetekert,
selymesen puha és sokszínű gyolcsa
keserűn elnyelt könnyeket rejt.