Éles Anett:
Ébredések
Ködös reggel volt, az időjárás előrejelzés napos időt ígért, de ha az ember nagyon figyelt, itt-ott kikandikált a napsugár egy-egy hajszála a permetező ködből.
Aznap délelőtt munkahelyi megbeszélése volt, és annak ellenére, hogy a dohányzást csak kijelölt helyen engedélyezik, a teremben lévők többsége a szünetben „kijelölte” magának a helyiséget.
A bent gomolygó füst lassan kezdte megközelíteni a tűréshatárt, ezért lélegzetvételnyi időre kisomfordált a folyosóra. Mindig is szeretett kicsit félrevonulni. Ő, aki mások sztorijait írja meg, a saját életéből nem engedett meglátni semmit. A legjobb barátja Hilda volt, a gyermekpszichológus, aki néhány utcányira lakott tőle. Fülében még most is visszacsengett a legutóbbi közös vacsorán hallott mondat: „Andrea, menj el egy agyturkászhoz!”
Így hívta a pszichológusokat, és ezzel együtt persze magát is. Ő ilyenkor könnyed mozdulattal megrázta fejét, és lágy természetességgel azt mondta: „Minek, hiszen most is ott vagyok!” – és nevetett.
Soha nem beszélt Hildának Róla. Tulajdonképpen senkinek sem beszélt, pedig, ha valakinek érdemes lett volna, az ő volt. Egyszerűen nem akart gondolni Rá. Soha, semmilyen körülmények között!
Az értekezlet után a zöld kis Volkswagen Polo ott várta az út szélén. Sokáig araszolt vele a forgalomban, mire túljutott azon a néhány utcán a kórházig.
Orvos barátja, Gábor, megígérte neki, hogy a diagnózisról, és a lehetséges kezelési módokról személyesen beszélnek. Ezt telefonon nem lehet, pláne ennyi év barátság után. Az épületbe érve leült, és türelmesen várakozott. Egy férfit toltak kórházi ágyon a nővérpult mellé, ahol közölték, hogy várnia kell a vizsgálatra, ezért a beteghordó az ágyat a folyosó oldala mellett hagyta, Andreához közel, majd elsietett.
A három héttel ezelőtt történt tragédiáról az újságban csak ennyi jelent meg: „Tegnap reggel a Budapest felől érkező gyorsvonat a budaörsi átjárónál elgázolt egy gépjárművet.
A taxiban négyen utaztak, közülük a 49 éves sofőr, a 35 éves nő és 6 éves kislánya a helyszínen életüket vesztették. A baleset egyetlen túlélőjét, a 40 éves férfit kórházba szállították. Állapota súlyos.”
Andrea nem tudta, hogy a beteg, aki az ágyon fekszik a túlélő férfi, de a balesetről hallott, mert utána napokig erről a tragédiáról beszéltek a szerkesztőségben.
Az idő lassan haladt. Egyszer csak egy hang szólalt meg mellette:
-A lelki szenvedés a legfélelmetesebb. Elvesztettem mindenem. Ami hiányzik rólam, az csak „mellékkörülmény”. A mindenem a feleségem és a kislányom volt.
Andrea a „mellékkörülményeket” nézte. A takarást adó vékony lepel ellenére kivehető volt, hogy a férfi mindkét lába hiányzik. Eszébe jutott a baleset. Tehát ő az a szerencsétlen!
-Amputálták, annyira összeroncsolódott –mondta, amikor észrevette a lány tekintetét. Tudja, sokszor érzem, hogy viszket, erre odanyúlok, és nincs. Ezt érzem minden reggel, amikor felébredek, és indulnék a kislányomhoz…reggeli puszit adni, vagy…érezni szeretném a feleségem hajának illatát. – halkan, fáradtan beszélt.
– Egyikőjük sincs. Milyen egy ébredés ez?! –Apró könnycsepp csorogott végig rezzenéstelen arcizmain.
-Még annyi minden akartam volna nekik mondani…és már nem tehetem meg. Ha tudtam volna aznap reggel, hogy ez az utolsó nap….
Elcsuklott a hangja, arccal elfordult a fal felé, a lepedő csendben rázkódni kezdett.
Andrea szíve összeszorult. Mielőtt még felocsúdott volna, szinte a semmiből megjelent a beteghordó, és eltolta a sérültet.
Nemsokára a nővér lépett oda hozzá:
-A doktor urat sajnos sürgős műtéthez hívták, elnézést kér, majd később keresi telefonon egy újabb egyeztetés végett.
A lány remegő lábakkal botorkált ki az épületből. Nem tudta, mi zaklatta fel jobban. Az aggodalma a betegségével kapcsolatban, vagy az a szegény ember…Eddig „csak” egy hír volt, de testközelből látni hús-vér fájdalom.
A kis kertes ház udvarán szelíden bólogattak a cseresznyefa ágai, a kertkapun a naplemente utolsó fényszirmai játszottak. Úgy bukott le a nap izzó gömbje a látóhatár alá, mintha soha többé nem akarna felkelni.
Bent az asszony teát főzött a tűzhelyen, a víz lágyan duruzsolt.
-Kedvesem, ideje lefeküdnöd –szólt oda a kislánynak, aki a sarokba kucorodva próbálta álomba szenderíteni mackóját. Derékig érő aranyszőke, fürtös haja beborította a szőrmemedve fejét. Ahogy egy ötéves, szófogadó gyermekhez illik, felkelt, és egy jóéjt puszi után a szobájába masírozott.
Úgy húsz perc eltelte után agresszív csengőszó hallatszott. Az asszony sietősen nyitott ajtót, s a férfi köszönés nélkül, határozott léptekkel elindult a konyha felé. Útközben tompa puffanással levágta irattartó táskáját a cipősszekrény mellé.
-Vacsora nincs?! – mutatott a tűzhelyre.
-Hideget készítettem – felelte halkan az asszony.
-Az nem főtt étel! Mi a francnak gürizek, ha még meleg étel sincs idehaza? – sziszegte a férfi.
-Három napja nem voltál itthon, csak magunknak főztem.
-Hm. Én már nem számítok?
-El akarok válni tőled. – felelte válaszul az asszony.
-Mi?! – meredt rá a férfi kigúvadt szemekkel.
-Na, idefigyelj!! – emelte fel a hangját. – Tőlem nem válhat el senki! Engem nem fogsz megalázni, érted?! – ordította, és szorosan fogta az asszony karját. Övé volt az utolsó szó. A gyerekszoba ajtaján egy fürtös fejecske kandikált ki szipogó orral.
-Mióta vagy fenn, te béka? – ordított, s egyik kezénél fogva kiráncigálta a gyereket a szobából, lábának ujjai épphogy érintették a földet, úgy hurcolta keresztül a konyhán.
– Hozzá ne érj! – ordított az asszony hisztérikusan.
-Olyan vagy mint az anyád!..Bőgsz! Állj a sarokba! – ordított a férfi, majd a nőhöz hajolt: – Majd én elválok, ha úgy döntök! – dörögte minden szót tagoltan megnyomva, majd odalépett a konyhaszekrényhez, és a földre söpörte az összes tányért. A sokat látott konyha kövén csörömpölve, jajgatva gurultak szét az üvegdarabok. Dolga végeztével súlyos léptekkel elindult, és bevágta maga mögött a kertkaput.
A kislány mezítláb toporgott a sarokban, lábszárán kis patakocskában szaladt végig a félelem, és apró víztócsában gyűlt össze a talpa körül. Nem először állt ott.
A digitális óra hangja szaggatottan sípolta az ébresztőt. Andrea gyűrötten ébredt, fáradt volt, és hasogató fejfájás gyötörte. Gáborral még aznap találkoztak. Nem akarták húzni az időt, és nem is lehetett. Andreának rosszindulatú daganata volt, de szerencsére időben észrevették. A terápiáról hosszasan beszélgettek, és Andrea mindent elvállalt, mert elhatározta, hogy küzdeni fog. Ki fog gyógyulni, hiszen van még remény. Úgy érezte, ez csakis rajta múlik. Az élet egy pillanat alatt véget érhet, ahogy abban a tragikus balesetben, ahol nem volt választásuk az áldozatoknak. De neki van. Elhatározta, hogy felhívja Hildát, és beszélni fog Róla. Épp itt az ideje! Ha meg akar gyógyulni, le kell tennie ezt a lelki terhet. Talán ez okozta a betegségét is. Talán nem véletlen, hogy mellé tolták a férfit a folyosón, és nem véletlen, hogy mindezt elmondta neki.
Talán nem késő még megsimogatni annak a kislánynak a fejét, aki egykoron volt.
Talán nem késő még felébredni…
