Éles Anett
A lélek virágai
Mónika kortyonként itta a levegőt, teste tehetetlenül feküdt, odaszegezve egy kórházi ágyra. Valami kattogva dolgozott mellette, néha sípolt is. Az agya kiadta az utasítást a testének, hogy keljen fel, de az csak feküdt megadva magát erőtlenül, egy fehér lepedőbe csomagolva. Fázott.
Mi történt? Baleset? – zakatolt agyában a kétségbeesés.
Hamarosan egy nővér közeledett, mellé ült, és közel hajolva hozzá megfogta a kezét:
– Kedvesem, elájult a könyvesboltban, nem sérült meg, a veséje viszont beteg. Rosszul működik, ezért most kitisztítjuk a méreganyagokat a véréből. Hallott már a dialízisről?
Néma csend. Persze, hogy nem hallott, csak kattogott az agya összevissza. Beteg lenne?
Egy férfi lépett az ágyához fehér köpenyben. Az orvos volt. Bemutatkozott, és röviden összefoglalta az állapotát. Szavai kegyetlenül rántották vissza Mónikát a kezdeti kábultságból a valóságba. Az elméje vigyázzba vágta magát, és próbálta összerakni a hallottakat. Végre tétován előmerészkedtek a szavak a szájáról: – Akkor nem olyan nagy a baj, ugye? Utána hazamehetek?
– Nem egészen. -felelte az orvos. Vissza kell majd járnia, ugyanilyen kezelésekre, heti három alkalommal.
– És…és – dadogta a torokszorító csend után Mónika, megrágva, lenyelve, majd megint megformázva a hangokat: – Meddig kell ezt csinálni?
– Ameddig nem kap új vesét. – felelt az orvos.
Összeomlott. Nem látott, nem hallott, az addigi valóság beszűkült egy aprócska kis térbe, aminek a közepén egy gépre kapcsolva feküdt, mint egy darab, lélek nélküli test, aminek a létezése csak ettől a szerkezettől függött.
Akárcsak egy hullámvasút, olyan lett minden. Hol jobban, hol rosszabbul volt. Elszakadt a régi életétől, és egy tompa, ugyanakkor fájdalmakkal, szenvedésekkel teli világban találta magát. Egyetlen megoldás lebegett a szeme előtt: a veseátültetés. Egy telefonhívásra várt, amikor szólnak, hogy eljött a pillanat, találtak számára megfelelő donorszervet.
Számtalanszor elképzelte a helyzetet, mert a lelke mélyén félt, hogy mi lesz, ha indulni kell, de előbbre nem jutott, csak egyre mélyebbre ásta maga alatt félelmei gödrét.
Az egyik kezelés alkalmával a mellette lévő gépre került egy fiatal lány. Mosolygós, életteli, sugárzó arca egy üde színfolt volt abban az árnyékvilágban. Lehetetlen volt nem észrevenni a műlábát. Profi munka volt, a merev részét színes virágok díszítették. Összeismerkedtek. Panna mesélt a cukorbetegségéről, és arról, hogy ez tette tönkre a veséjét, ezért most ő is szervre vár. Beszélt az életéről, vágyairól, és csak néha esett szó a betegségről. Hihetetlen energia volt benne! Elmondta, hogy amikor a lábát le kellett vágni, felfordult vele az egész világ. Fiatalon, fél lábbal, azt hitte, vége az életének. Aztán elkészült a műláb, amellyel már biztosan tudott közlekedni, a húga pedig rajzolt rá egy szép virágot. Amikor elszomorodott a sorsa miatt, mindig megkérte a testvérét, hogy rajzoljon rá egy újabbat, egészen addig, míg az egész telis-teli nem lett gyönyörű, színes virágokkal.
Bennük van a családja összes szeretete! – mesélte, és közben csak úgy ragyogott a szeme.
Egy nap nem jött a kezelésre, az ágy üresen tátongott Mónika mellett. Aggódni kezdett. Kérdésére a nővér adott megnyugtató, de ugyanakkor szívet dobogtató választ. Pannának az éjjel riadója volt, és vesét kapott. A műtét sikerült! Mónika szemébe örömkönnyek gyűltek, látása elhomályosult, és nem látott maga előtt mást, csak a fiatal lány kedves kis arcát, amely olyan vidám és mosolygós volt, mint a színes virágok a műlábán.
Szakított belőlük egyet, és eltette a lelke mélyére. Attól a naptól kezdve virágokat gyűjtött egy láthatatlan vázába. Virágokat, amik mellette nyíltak, de a betegsége miatt addig észre sem vette őket. A szeretet, a szerelem, a gondoskodás, a megértés és sok-sok csoda apró virágát, hogy erejükkel éltessék addig, amíg megérkezik az a bizonyos telefonhívás.