Hajlott háttal ballag az idő,
szállnak a percek és reszkető,
aprócska kezében fényszirom,
csillagról csend csöppen – én iszom.
Pihen a hallgatag, dús mező.

Egyre csak szállnak az éjjelek,
hatalmas fák fölött kék eget
festenek bolondos nappalok,
holdfény a testeden andalog, 
szeretlek, őrülten féltelek.

Ébredő, aranyló hajnalok,
szemedben – meztelen – én vagyok.
Kincsek a percek, – nem számolom –
örökké végtelent álmodom, 
halálon túl is a nap ragyog. 

Vén idő egyre csak lépeget;
hajunkba fonja a fényeket,
csillagok útján Isten kísér,
szabad a lelkünk: az égig ér. 
Felhőkön párnád majd én leszek.